Köztársasági Elnök Úr!

Kedves János!

Bocsásd meg nekem, de nehezemre esne leírni, ami normális esetben természetes lenne: Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! A normalitás világából ugyanis már régen kivezettétek az országot. A negyedik Alaptörvény-módosító csomag aláírását és az ezt kísérő nyilatkozatod pedig végképp méltatlannak érzem a köztársaság elnökéhez.

Azzal kezded az aláírást indokló nyilatkozatod, hogy „Demokratának lenni annyit tesz, mint minden körülmények között ragaszkodni a jogállamiság formáihoz és kereteihez. Annyit tesz, mint élni jogainkkal, és eleget tenni kötelezettségeinknek.”

Már ez a két beköszöntő mondat elárulja, hogy egy hamis realista kezd itt a húrok pengetésébe. Mert persze, hogy fontosak a jogállamiság formái és keretei. A XXI. század elején azonban egy európai demokrata már nem korlátozhatja a demokrácia fogalmát a jogállamiság formáihoz, kereteihez való ragaszkodásra, amikor a szellemének, lényegi tartalmának jogállami keretek között lehetséges védelmét remélik tőle egy olyan alkotmánymódosító hatalommal szemben, amely bár jogállami formák, keretek között manőverezget, de éppen a jogállamiság szellemével, lényegi tartalmával készül leszámolni.

Ha mégis így gondolkodik a köztársasági elnök, ezzel a legfontosabb hivatásáról mond le. Az államszervezet demokratikus működése feletti őrködésről. Ráerősítve arra, amit egyébként már a születése pillanatától illegitim Alaptörvény kínálta elnöki poszt elfogadásával is jelzett. Hogy a nemzet egységének legfeljebb csak a forma szerinti kifejezése várható tőle. Holott e poszt elvállalása egy ilyen születési hibás alkotmányos rendszerben alighanem azzal nyerhetne csak legalább némi utólagos igazolást, ha az elnök a rendelkezésére álló hatáskörökkel állhatatosan és következetesen ösztönözné a jogállamiság lényegéhez, tartalmi követelményeihez való visszatérést.

„Azokat a kérdéseket, amelyek közéletünkben most vannak napirenden, sokan sokféleképp válaszolják meg. Így volt ez mindig is. Mégis abban hiszek, hogy néhány dologban politikai nemzetünk minden tagja egyetérthet. Például abban, hogy mindenki és minden körülmények között, a maga lehetősége szerint megtegye azt, ami a dolga. Ez az, amit joggal várhatunk el egymástól, és ez az, aminél nem szabad beérnünk kevesebbel. Önök, akik most a képernyő előtt ülnek, bizonyára egytől egyig úgy gondolják, hogy ebből a feladatból a köztársasági elnöknek is ki kell vennie a részét .”

Olvasom tovább a szöveget, és azon töprengek, mi értelme van ennek retorikai helyben járásnak? Mi a csudának kell ekkora feneket keríteni annak a puszta ténynek, hogy a köztársasági elnöknek is van dolga, és ennek az elvégzése éppúgy elvárható tőle, mint az ország sok millió más polgárától a magáé.

Hiszen az Országgyűlés által elfogadott törvények aláírása és kihirdetése, vagy visszaküldése a képviselőknek újabb megfontolásra, illetve az Alkotmánybíróság elé utalása felülvizsgálatra, az elnök hétköznapi feladatai közé tartozik.

Már a rossz lelkiismereted jele volna ez az érdemi bejelentés előtti bizonytalan toporgás?

Azt mondod, János, szándékod szerint döntésedben egyetlen cél vezérelt, „az alkotmányos rend és a nemzet egységének képviselete”. És azért is tanulmányoztad a döntésed előtti napokban hosszú órákon át az Alaptörvény negyedik módosítása kapcsán megjelent cikkeket, szakértői véleményeket, hozzád küldött leveleket, üzeneteket, mert ezzel is jelezni akartad, hogy nem csak pártok felett állónak értelmezed a szereped és feladatod. Hanem „mindig mindenben a politikai nemzet mellett” akarsz állni, mert csak így fejezheted ki „a nemzet igazi egységét”.

Szép gondolat. De amint fentebb céloztam rá, egy születésétől illegitim alkotmányos rendszer köztársasági elnöke vagy. Egy olyan rendszeré, amelynek a létrejötte csak a kormánytöbbség szavazatainak köszönhető. Az elfogadtatása tehát a politikai nemzet minimum felének a politikai közösségből való szimbolikus kitagadásával párosult. Tagadhatatlan, hogy politikai nemzetünk a harmadik köztársaság kikiáltása, 1989. október 23-a óta sohasem volt olyan szélsőségesen megosztott, mint 2011. április 25-e, az Alaptörvény elfogadása óta. Akármilyen kíméletlen küzdelmeket folytattak is egymással az elmúlt évtizedekben a magyar demokrácia pártjai, mégiscsak volt közös nevezőjük. A küzdelem egy olyan alkotmányos rend keretei között zajlott, amelyet kormánypártok és ellenzékiek egyaránt a magukénak tekinthettek. Ez az Alaptörvény elfogadása óta nincs így. Addig egyetlen politikai nemzet kormánypárti és ellenzéki erői álltak egymással szemben egy közösen legitimált alkotmányos rendszeren belül. Az Alaptörvény hatályba lépése óta rendszervédő politikai erők állnak szemben rendszer-ellenzéki erőkkel. Az új alkotmányos rendszert a politikai nemzet történelmi vívmányaként, gránitszilárdságú alapzataként ünneplő és ugyanakkor azt az elfogadása óta is folyamatosan farigcsáló, toldozgató-foldozgató kormánytöbbség e „korszakos” művel azonosulni képtelen, benne a politikai nemzetből való kitagadásának manifesztumát látó, és azt természetesen illegitimnek tartó ellenzékkel. Amelynek a rendszerellenes eltökéltségét csak erősíti annak a megtapasztalása, hogy még ennél az egyéni és közösségi jogainkat megritkító Alaptörvénynél sem képes kikötni a kormánytöbbség. Ami az elmúlt évben történt, az ugyanis egy új alkotmányos rendszer konszolidációja helyett inkább a kommunista mozgalom történetéből ismert permanens forradalomra emlékeztet. A kormánytöbbség a centrális erőtérről szóló orbáni gondolatot megvalósítva lépésről lépésre növeli tovább a végrehajtó hatalom centralizációját. Korlátozza, illetve számolja fel a hatalommegosztásnak az Alaptörvénybe még átengedett, legyengített rendszerét. Heréli ki az ellensúly szerepét ellátó intézményeket, és szűkíti az ellenzék mozgásterét. Ha nem sikerül egy lendületből, mert még mindig okvetetlenkedik az Alkotmánybíróság, akkor legfeljebb nekifut még egyszer, és így aztán szép rendben alkotmányellenessé nyilvánított rendelkezésekkel tűzdeli meg a korszakosnak hirdetett alaptörvényét.

Végezetül pedig, elejét véve annak, hogy az Alkotmánybíróság esetleg kísértésbe essen, és kedve támadhasson felülvizsgálni a korábbi gyakorlatát, és az eddiginél aktívabb alkotmányvédő szerepet olvashasson ki magának a jogköréről szóló paragrafusokból, betetőzi a hatalommegosztás rendszerének felszámolásában tanúsított igyekezetét, és megtiltja az Alkotmánybíróságnak, hogy tartalmi vizsgálatnak vesse alá az alkotmánymódosító törvényeket. Valamint indoklásukkal egyetemben hatályon kívül helyezi az Alkotmánybíróság elmúlt húsz esztendejének határozatait.

Ki képviseli szerinted a politikai nemzet egységét, „az igazi nemzeti egységet”, János? Lehet itt kérdés, hogy hova kell állnia a köztársasági elnöknek, ha valóban ki akarja fejezni a nemzeti egységet? Ha valóban őrködni akar az államszervezet demokratikus működése felett?

Miként viszontagságos korszakokban a haza a nemzet legjobbjainak képzeletében, az igazi magyar politikai nemzet is legfeljebb ott található fel manapság, János - a magasban. Ha már ennyire eltompultak a demokratikus reflexeid, oda kellett volna előbb fölemelkedned ihletért, ha valóban az ügye mellé akarsz állni itt lent.

Akkor talán nem tévesztetted volna el, hol a helyed, és mi a teendőd.