Ökopol

Tamás Gábornak gyaníthatóan még mindig jó kapcsolatai vannak az agrártárca belvilágával, mert rendre olyan bennfentes információkkal áll elő, amelyek utóbb fényesen igazolódnak. Azért mondom, hogy még mindig, mert így volt ez a szocialista kormány idején is.

Azt írja a múlt heti Magyar Narancsban, hogy a földforgalmi törvényhez készülő, kormánypárti módosító csomag a nagy állattartó telepek tulajdonosai esetében a többszörösére növelheti az 1200 ha-os birtokmaximumot. Az állatlétszámtól, illetve az alkalmazotti létszámtól függően.

Ha ez valóban így van, azt hiszem, ideje ismét ébresztőt fújniuk a kis-, közepes termelői érdekkör, a családi gazdaságok, a környezetbarát vidékfejlesztés szószólóinak. Akik már az érdemi társadalmi vita nélkül előterjesztett földforgalmi törvényjavaslatot is erőteljesen bírálták. Joggal hívva fel a figyelmet arra, hogy az a kormánykoalíció saját programjával és az elfogadott vidékfejlesztési stratégiával is ellentétes.

Ezek szerint szó sincs arról, hogy a kormánypártok belátták volna az igazukat. És hajlandók a magukévá tenni azokat a széles körű civil szervezeti összefogás által is támogatott módosító javaslatokat, amelyeket főleg az Ángyán-Bencsik páros, illetve a még LMP-s Jávor Benedek és Szabó Rebeka nyújtott be a törvénytervezethez.

Ellenkezőleg.

A Fidesz-holdudvar nagybirtokos érdekkörének már az is sok volt, amit a Fazekas Sándor vezette tárca a kis-, közepes termelők, illetve a családi gazdaságok és a nagyüzemek közötti kompromisszum címén vezetett elő a törvényjavaslatban. Már azt is a földszerzési törekvéseik túlságos korlátozásaként élték meg.

Pedig hát, egy fenét volt az kompromisszum. A kormánykoalíció programjának sutba dobásával ért fel. És nem hagyhatom ki, ha már a kedves miniszter úr volt szíves a szájára venni e fordulatot a törvényjavaslat parlamenti előterjesztésekor, bizony, már ez az eredeti javaslat sem a magyar paraszt ezer éves álmának beteljesülését ígérte, hanem inkább az elárulását jelezte. Amit már csak megfejelne ez a készülő módosító csomag.

Bár erről érdekes módon a szerdai tájékoztatóján egy szót sem ejtett a vidékfejlesztési miniszter. Bejelentett ellenben egy másik nagyszabású akciót. E szerint a kormány még 2013 első felében meghirdet mintegy 200 ezer hektár állami tulajdonú földterületet bérbeadásra, amit várhatóan a második félévben el is bírálnak.

Felettébb ambíciózus program, ha belegondolunk, hogy az elmúlt három év alatt valamivel több mint 36 ezer hektárt sikerült meghirdetniük és bérbeadniuk. Most kevesebb mint nyolc hónap alatt sikerülne jóval több mint ötször annyit?

Azt is mondja a miniszter, hogy a pályázati feltételek nem változnak, továbbra is a helyben lakó termelők, fiatal gazdák pályázatait részesítik majd előnyben, az állattartás vállalása azonban elengedhetetlen feltétel lesz.

Ennek kéne örülnünk? Amint számos botrányos ügy bizonyítja, a ma érvényes pályázati feltételek a visszaélések melegágyaként szolgálnak. E feltételek között annak ítéli a földet a bíráló bizottság, akinek akarja. És amint tapasztalhattuk, gyakran nem akaródzik neki helyben lakó termelőknek, fiatal gazdáknak ítélni.

„Az a célja a kormánynak, hogy ezzel a programmal is elősegítse, hogy a kisbirtok–nagybirtok arány a jelenlegi 50-50 százalékról 80-20-ra módosuljon, tehát a nagybirtokok arányát 20 százalékra kell visszaszorítani” – értelmezi az akciót a miniszter. Hozzáfűzve, azokat az állami földeket vonják be a programba, amelyek bérleti szerződése 2017. március 31-éig jár le.

Nyugtasson meg bennünket, miniszter úr! Ugye nem arról van szó, hogy e most meghirdetett akcióval szeretnék lenyeletni a nagybirtokos érdekkörnek kedvező, még  titkolt módosító csomagot? Ugye nem arról van szó, hogy a jó oligarchák, a Fidesz-közeli nagy vagy még csak most nőni vágyó játékosok akár többet is szerezhessenek majd annál, mint amit az eredeti törvényjavaslat ígért nekik, a rossz oligarchák bérelte területekből pedig szeretnék kielégíteni a legföldéhesebb kis- és közepes termelőket, családi gazdaságokat?

Köztársasági Elnök Úr!

Kedves János!

Amint az előző levelemben írtam, az elnöki szerep vállalását ebben a születésétől illegitim alkotmányos (alaptörvényes) rendszerben utólag azzal igazolhattad volna némiképp, ha élve az elnöki jogosítványaiddal állhatatos és következetes ösztönzőjévé válsz a jogállamiság lényegéhez, tartalmi követelményeihez való visszatérésnek.

Az alaptörvény negyedik módosításának aláírásával és a hozzá fűzött indoklásoddal azonban végképp nyilvánvaló lett, hogy nem vállalod ezt a szerepfelfogást. Pedig egyedül ez tette volna lehetővé, hogy a mai rendkívüli körülmények között is értelmet adj a köztársasági elnök hivatásáról szóló alkotmányos rendelkezésnek, amely szerint az elnök „kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett”.

Sajnos világossá vált, hogy ha a rossz emlékű elődödtől eltérően nem akarsz is a kormánytöbbség diktálta változtatások motorja lenni, a gépezet engedelmes csavarjának szerepébe némi bizonytalankodás után azért Te is csak belezökkensz. Holott ez a gépezet éppen most teszi meg a végső lépéseket az alkotmányosság, a jogállam ellehetetlenítésére. A hatalommegosztás felszámolására. Most hívja életre a korlátozatlan közhatalom rendszerét. Tárja szélesre a kaput a többségi zsarnokság előtt. Amikor fehéren feketén megtiltja az Alkotmánybíróságnak az alkotmánymódosítások tartalmi vizsgálatát.

Olvasom az indoklásod, János, és végképp nem értelek.

Nagyon szomorú, hogy nem vagy képes vállalni, amit az államszervezet demokratikus működése feletti őrködés parancsa kíván Tőled a mai rendkívüli helyzetben. De ha már így van is, nem lehetett volna egy kicsit elegánsabban előadni ezt a meghátrálást?

„Felelősen gondolkodó polgár senkit sem biztathat arra, hogy vegye semmibe a törvény betűjét, és arra sem, hogy alkotmánysértést kövessen el. Egy állam ugyanis attól jogállam, hogy annak törvényeit és alkotmányos rendelkezéseit mindenki betartja. Különösen fontos elvárás ez az államfővel szemben. Mert ha az államfő úgy döntene, hogy megengedhető az alkotmányellenesség útjára lépni, annak csak egyetlen következménye lehetne. Amit egyikünk sem kíván. Káosz. Zűrzavar. Törvénytelenség.”

Aki idáig jut az indoklásod szövegében, még nem tudhatja, hogy mi a döntésed a negyedik alaptörvény-módosító csomagról, hogy végül is aláírod-e vagy sem. De e sorokat olvasva alighanem a a szűz elme is gyanút fog. Hiszen miért is érezheti szükségét az elnök, hogy lelki fröccsöt tálaljon fel a „felelősen gondolkodó” polgárnak, ahelyett, hogy előállna végre a farbával? Hogy fura elővágásokkal támadva védekezzen? Ha nem azért, mert oka van rá, hogy lelkifurdalást érezzen.

Ez annyira szánalmas, János.

Nem vennéd észre, hogy voltaképp azzal vádolod meg a negyedik módosítás Hozzád forduló bírálóit - akik azt remélik, hogy aláírás helyett az Alkotmánybíróság elé utalod a csomagot -, hogy Téged alkotmánysértésre ösztökélnek? Ami egyenes úton vezetne a káoszhoz, a zűrzavarhoz. Szörnyű kimondani: a törvénytelenséghez.

Csakugyan azt gondolnád, hogy például Szabó Máté, az állampolgári jogok biztosa vagy Sólyom László, az Alkotmánybíróság első elnöke, volt köztársasági elnök arra buzdít Téged, hogy vedd semmibe a törvény betűjét, hogy lépj az alkotmányellenesség útjára, amikor a nyilvánosság előtt kér, hogy ne írd alá ezt a módosító csomagot? Illetve, hogy vidd az Alkotmánybíróság elé.

Miért van Neked szükséged erre a hihetetlenül gyermeteg, kicsinyes vádaskodásra?

Mit is ír Sólyom László?

„Szólnak érvek azonban amellett is, hogy az alkotmány identitásának gyakorlati megváltoztatását, az alkotmányszöveg és a parlamenti többség gyakorlata közötti ellentmondást és ennek orvosolhatatlanná tételét a köztársasági elnök az Alkotmánybíróság elé vigye. Hiszen ami történik, valójában nem alkotmánymódosítás, hanem egy más identitású, új alkotmány lopakodó bevezetésével ér fel. A köztársasági elnök olyan döntés előtt áll, amelyben értelmeznie kell hivatalát és hivatását: az államszervezet demokratikus működése feletti őrködést. A végső döntés, az alaptörvény kötelező értelmezése pedig ma még az Alkotmánybíróság lehetősége és kötelessége mind a köztársasági elnök hatásköréről, mind pedig az adott alkotmánymódosítás alkotmányosságáról.„

Érted, ugye? Szólnak érvek - azazhogy szóltak -, amellett is, hogy az Alkotmánybíróság elé vidd a módosítást, mert az az alkotmány identitásának gyakorlati megváltoztatásával ér fel. Mert „ami történik, valójában nem alkotmánymódosítás, hanem egy más identitású, új alkotmány lopakodó bevezetése”.

Vagyis természetesen nem alkotmánysértésre akarnak rábírni, akik vétót kérnek Tőled, hanem azt szeretnék Veled megértetni, hogy a Te felelősséged hivatalod és hivatásod – az államszervezet demokratikus működése feletti őrködés - értelmezése a mai rendkívüli helyzetben. És szembesülve az alkotmányellenes alkotmánymódosítás problémájával, számodra is adott az alkotmányos lehetőség, hogy rálépj arra az útra, amelyen a legutóbbi döntéseiből ítélhetően - szakítva az elmúlt húsz éves gyakorlatával -, az Alkotmánybíróság is elindult. Amikor, Sólyom Lászlót idézve, „kimondta, hogy vannak a demokratikus jogállamban állandó és csökkenthetetlen tartalmi kritériumok, s ezek érvényesülését az Alkotmánybíróság alkotmánymódosításkor is vizsgálhatja”. Amikor leszögezte, „hogy az alkotmánymódosítások nem eredményezhetnek feloldhatatlan ellentmondást az alaptörvényben”. És amikor fellépett „az Alkotmánybíróság hatáskörét elvonó alkotmánymódosító gyakorlattal szemben”.

Tehát még egyszer: még véletlenül sem alkotmánysértésre ösztökéltek, nem a jogállammal szembeni merényletre buzdítottak Téged, János, hanem éppen a demokratikus jogállam lényegének, az alkotmányosság eszméjének képviseletére: a közhatalom ellenőrzését és korlátozását garantáló rendszer védelmére. Ami a mai rendkívüli körülmények között, amikor a végrehajtó hatalom, az alkotmánymódosító és az alkotmányozó hatalom egy és ugyanaz, és a jelek szerint semmiféle önkorlátozásra sem hajlandó, Tőled is a korábbi köztársasági elnökökénél aktívabb demokráciavédő szerep vállalását kívánja.

Azazhogy kívánta volna.

Azon töprengek, vajon tényleg be sem láttad ennek a morális indokoltságát, vagy csak a kurázsid nem volt elég hozzá, hogy vállald e kínálkozó szerepet?

Köztársasági Elnök Úr!

Kedves János!

Bocsásd meg nekem, de nehezemre esne leírni, ami normális esetben természetes lenne: Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! A normalitás világából ugyanis már régen kivezettétek az országot. A negyedik Alaptörvény-módosító csomag aláírását és az ezt kísérő nyilatkozatod pedig végképp méltatlannak érzem a köztársaság elnökéhez.

Azzal kezded az aláírást indokló nyilatkozatod, hogy „Demokratának lenni annyit tesz, mint minden körülmények között ragaszkodni a jogállamiság formáihoz és kereteihez. Annyit tesz, mint élni jogainkkal, és eleget tenni kötelezettségeinknek.”

Már ez a két beköszöntő mondat elárulja, hogy egy hamis realista kezd itt a húrok pengetésébe. Mert persze, hogy fontosak a jogállamiság formái és keretei. A XXI. század elején azonban egy európai demokrata már nem korlátozhatja a demokrácia fogalmát a jogállamiság formáihoz, kereteihez való ragaszkodásra, amikor a szellemének, lényegi tartalmának jogállami keretek között lehetséges védelmét remélik tőle egy olyan alkotmánymódosító hatalommal szemben, amely bár jogállami formák, keretek között manőverezget, de éppen a jogállamiság szellemével, lényegi tartalmával készül leszámolni.

Ha mégis így gondolkodik a köztársasági elnök, ezzel a legfontosabb hivatásáról mond le. Az államszervezet demokratikus működése feletti őrködésről. Ráerősítve arra, amit egyébként már a születése pillanatától illegitim Alaptörvény kínálta elnöki poszt elfogadásával is jelzett. Hogy a nemzet egységének legfeljebb csak a forma szerinti kifejezése várható tőle. Holott e poszt elvállalása egy ilyen születési hibás alkotmányos rendszerben alighanem azzal nyerhetne csak legalább némi utólagos igazolást, ha az elnök a rendelkezésére álló hatáskörökkel állhatatosan és következetesen ösztönözné a jogállamiság lényegéhez, tartalmi követelményeihez való visszatérést.

„Azokat a kérdéseket, amelyek közéletünkben most vannak napirenden, sokan sokféleképp válaszolják meg. Így volt ez mindig is. Mégis abban hiszek, hogy néhány dologban politikai nemzetünk minden tagja egyetérthet. Például abban, hogy mindenki és minden körülmények között, a maga lehetősége szerint megtegye azt, ami a dolga. Ez az, amit joggal várhatunk el egymástól, és ez az, aminél nem szabad beérnünk kevesebbel. Önök, akik most a képernyő előtt ülnek, bizonyára egytől egyig úgy gondolják, hogy ebből a feladatból a köztársasági elnöknek is ki kell vennie a részét .”

Olvasom tovább a szöveget, és azon töprengek, mi értelme van ennek retorikai helyben járásnak? Mi a csudának kell ekkora feneket keríteni annak a puszta ténynek, hogy a köztársasági elnöknek is van dolga, és ennek az elvégzése éppúgy elvárható tőle, mint az ország sok millió más polgárától a magáé.

Hiszen az Országgyűlés által elfogadott törvények aláírása és kihirdetése, vagy visszaküldése a képviselőknek újabb megfontolásra, illetve az Alkotmánybíróság elé utalása felülvizsgálatra, az elnök hétköznapi feladatai közé tartozik.

Már a rossz lelkiismereted jele volna ez az érdemi bejelentés előtti bizonytalan toporgás?

Azt mondod, János, szándékod szerint döntésedben egyetlen cél vezérelt, „az alkotmányos rend és a nemzet egységének képviselete”. És azért is tanulmányoztad a döntésed előtti napokban hosszú órákon át az Alaptörvény negyedik módosítása kapcsán megjelent cikkeket, szakértői véleményeket, hozzád küldött leveleket, üzeneteket, mert ezzel is jelezni akartad, hogy nem csak pártok felett állónak értelmezed a szereped és feladatod. Hanem „mindig mindenben a politikai nemzet mellett” akarsz állni, mert csak így fejezheted ki „a nemzet igazi egységét”.

Szép gondolat. De amint fentebb céloztam rá, egy születésétől illegitim alkotmányos rendszer köztársasági elnöke vagy. Egy olyan rendszeré, amelynek a létrejötte csak a kormánytöbbség szavazatainak köszönhető. Az elfogadtatása tehát a politikai nemzet minimum felének a politikai közösségből való szimbolikus kitagadásával párosult. Tagadhatatlan, hogy politikai nemzetünk a harmadik köztársaság kikiáltása, 1989. október 23-a óta sohasem volt olyan szélsőségesen megosztott, mint 2011. április 25-e, az Alaptörvény elfogadása óta. Akármilyen kíméletlen küzdelmeket folytattak is egymással az elmúlt évtizedekben a magyar demokrácia pártjai, mégiscsak volt közös nevezőjük. A küzdelem egy olyan alkotmányos rend keretei között zajlott, amelyet kormánypártok és ellenzékiek egyaránt a magukénak tekinthettek. Ez az Alaptörvény elfogadása óta nincs így. Addig egyetlen politikai nemzet kormánypárti és ellenzéki erői álltak egymással szemben egy közösen legitimált alkotmányos rendszeren belül. Az Alaptörvény hatályba lépése óta rendszervédő politikai erők állnak szemben rendszer-ellenzéki erőkkel. Az új alkotmányos rendszert a politikai nemzet történelmi vívmányaként, gránitszilárdságú alapzataként ünneplő és ugyanakkor azt az elfogadása óta is folyamatosan farigcsáló, toldozgató-foldozgató kormánytöbbség e „korszakos” művel azonosulni képtelen, benne a politikai nemzetből való kitagadásának manifesztumát látó, és azt természetesen illegitimnek tartó ellenzékkel. Amelynek a rendszerellenes eltökéltségét csak erősíti annak a megtapasztalása, hogy még ennél az egyéni és közösségi jogainkat megritkító Alaptörvénynél sem képes kikötni a kormánytöbbség. Ami az elmúlt évben történt, az ugyanis egy új alkotmányos rendszer konszolidációja helyett inkább a kommunista mozgalom történetéből ismert permanens forradalomra emlékeztet. A kormánytöbbség a centrális erőtérről szóló orbáni gondolatot megvalósítva lépésről lépésre növeli tovább a végrehajtó hatalom centralizációját. Korlátozza, illetve számolja fel a hatalommegosztásnak az Alaptörvénybe még átengedett, legyengített rendszerét. Heréli ki az ellensúly szerepét ellátó intézményeket, és szűkíti az ellenzék mozgásterét. Ha nem sikerül egy lendületből, mert még mindig okvetetlenkedik az Alkotmánybíróság, akkor legfeljebb nekifut még egyszer, és így aztán szép rendben alkotmányellenessé nyilvánított rendelkezésekkel tűzdeli meg a korszakosnak hirdetett alaptörvényét.

Végezetül pedig, elejét véve annak, hogy az Alkotmánybíróság esetleg kísértésbe essen, és kedve támadhasson felülvizsgálni a korábbi gyakorlatát, és az eddiginél aktívabb alkotmányvédő szerepet olvashasson ki magának a jogköréről szóló paragrafusokból, betetőzi a hatalommegosztás rendszerének felszámolásában tanúsított igyekezetét, és megtiltja az Alkotmánybíróságnak, hogy tartalmi vizsgálatnak vesse alá az alkotmánymódosító törvényeket. Valamint indoklásukkal egyetemben hatályon kívül helyezi az Alkotmánybíróság elmúlt húsz esztendejének határozatait.

Ki képviseli szerinted a politikai nemzet egységét, „az igazi nemzeti egységet”, János? Lehet itt kérdés, hogy hova kell állnia a köztársasági elnöknek, ha valóban ki akarja fejezni a nemzeti egységet? Ha valóban őrködni akar az államszervezet demokratikus működése felett?

Miként viszontagságos korszakokban a haza a nemzet legjobbjainak képzeletében, az igazi magyar politikai nemzet is legfeljebb ott található fel manapság, János - a magasban. Ha már ennyire eltompultak a demokratikus reflexeid, oda kellett volna előbb fölemelkedned ihletért, ha valóban az ügye mellé akarsz állni itt lent.

Akkor talán nem tévesztetted volna el, hol a helyed, és mi a teendőd.